Komolytalan zenék a komolyzenében

A klasszikus zenét gyakran a „komolyzene” szóval is jelöljük: ezzel a kifejezéssel szoktuk megkülönböztetni a populáris zenéktől, például a táncdaloktól, a popzenétől, a rocktól és a jazztől. Egy populáris zenei dal jellemzően jóval rövidebb, mint a klasszikus zenék darabjai, és alapvetően szórakoztató jellegű. Gyakran a hétköznapi élet egy-egy hangulatát, jellemző állapotát ragadja meg, ezeket fejezi ki a hang eszközeivel.

A popzenék, szórakozató zenék tehát gyakran a pillanat műfajai, mígnem a klasszikus művek (például oratóriumok, szimfóniák, versenyművek, szonáták stb.) a dolgokban rejlő univerzalitást igyekeznek megragadni, és katarzisra törekszenek. A „komoly” szó tehát alapvetően a hozzáállásra, a megközelítésre utal, ezért egyáltalán nem zárja ki, hogy a komolyzenében is ott legyen a vidámság, a szellemesség és a humor. Sőt gyakran éppen a humor az, amely a klasszikus és populáris zenét összeköti egymással.

Fergeteges humor a komolyzenében: fúga, a szavak ritmusából

A humorra épülő komolyzenei művek egyik legismertebb példája egy olyan kórusmű, amely alapvetően a ritmusra épül, és amelyben a hangok magassága csak minimális szerepet játszik. A mű még a múlt század húszas éveiben keletkezett, de a mai napig népszerű. Szerzője a német Ernst Toch (1887– 1964), a címe pedig Földrajzi fúga.

Toch műve semmi másból nem áll, mint városok, térségek, továbbá egy folyó és egy tó neveiből. Ezeket sorolják az énekesek, négy szólamban, és a fúga (vagyis a kánon továbbfejlesztett formája) szabályai szerint felépülő szerkezetben. A fenti videón négy férfi adja elő a darabot, amelynek azonban emellett számtalan kórusfelvétele is létezik, és ezek mindegyike új és új színt visz bele az előadásba. Van olyan előadás, amelyben jóval szelídebben szólal meg a fúga, ám ettől még ugyanolyan vicces marad..

A szövege a következő:

Trinidad!
And the big Mississippi
and the town Honolulu
and the lake Titicaca,
the Popocatepetl is not in Canada,
rather in Mexico, Mexico, Mexico!

Canada, Málaga, Rimini, Brindisi,
Canada, Malaga, Rimini, Brindisi,
Yes, Tibet, Tibet, Tibet, Tibet,
Nagasaki! Yokohama!
Nagasaki! Yokohama!

Ezekből a szavakból hozott tehát létre a zeneszerző egy nagyon gondosan megkomponált, szigorú szerkezetű fúgát, amelynek azonban füllel hallhatóan nincs előre megírt dallama. Amit az előadók emelt beszédében dallamnak hallunk, az csupán a szavak természetes ritmusából és a hangsúlyaiból áll össze, egységes kompozícióvá. A zeneszerző ezért is találta ki rá azt a nevet, hogy „beszédkórus” (németül „Gesprochene Musik”).

A műfajnak ugyan később nem akadt sok követője, de amikor mégis, akkor ugyancsak szórakoztató darabok születtek. Ezek egyike az is, amelyben valaki a periódusos rendszer egyes elemeinek nevéből épít fel, ezúttal egy szólóban előadott darabot.

Mint látjuk, pontosabban halljuk, ezeknél a humoros műveknél a szavaknak ugyanakkora szerepe van a műben, mint a zenei hangoknak. Ugyanakkor közismert, hogy a zenei humorhoz általában nem szükséges a szöveg vagy a szó: szellemes, humoros zenét pusztán a hanghatások kihasználásával is létre lehet hozni. 

Mi teszi lehetővé a szöveg nélküli humoros hatást a zenében?

A zene anyaga a hang, vagyis a levegő megrezegtetése, amelyet vagy a saját torkunkkal, vagy különféle hangszerekkel tudunk előállítani. Az egymás után megrezegtetett, és persze rendszerré is szervezett hangok pedig egyszerre varázsolnak körénk teret és időt.

A teret azzal hozzák létre, hogy a hangok különböző magasságokban szólalnak meg, az időt pedig az egyes hangok saját hosszúságával, tehát a zengésük időtartamával, a ritmusával érzékeltetik. (A ritmus attól jön létre, hogy az egyik hang rövidebb, a másik pedig hosszabb.) A hangok egymásutánjából dallamok állnak össze, s a dallamok a közéjük iktatott szünetekkel (és persze, ha vannak ilyenek, akkor a mellettük szóló harmóniákkal) együtt különféle folyamatokat visznek végig, amelyeket lassulások és gyorsulások is színezhetnek.

Ez pedig azt jelenti, hogy a hangok játszani is tudnak, mind az idővel, mind pedig a térrel. Így például az idő vég nélküli folyását ugyanúgy elénk tudják állítani, mint a lelassulását, sőt a megtorpanását, a pillanatnyi megállítását is. Emellett emberi gesztusokat vagy egyéb, konkrét megnyilvánulásokat is át lehet ültetni a zene nyelvére, így például egy horkantást, visítást, sóhajtást, a menetelő lábak zaját, vagy akár egy hatalmas ütést.

Mindezekhez pedig a hangszerek sajátosságai is segítik a zeneszerzőket, hiszen például a hegedű hangja könnyen lehet sírós vagy visítós, az oboáé gurgulázó, a fagotté vagy a csellóé dörmögő, a fuvoláé kacagó, gúnyolódó, a dobé pedig ijesztő vagy félelemkeltő. Mi több, a humornak az is a része lehet, ha valaki a megszokott hangszerek közé egyszer csak egy közönséges használati tárgyat – például egy írógépet – emel be úgy, mintha az is hangszer lenne, csak mert annak is van valamilyen hangja, amikor használatba veszik.  

Haydn és a bóbiskoló koncertlátogatók

Az első zenemű, amely attól vált sikeressé, hogy egy hangszer hangját használta fel humorforrásként, Joseph Haydn Dobütés szimfóniája volt (G-dúr, op. 94.), 1791-ből. (Erre később a „Meglepetés” nevet is ráragasztották.)

A bécsi klasszikusok (Haydn, Mozart és Beethoven) első, jelentős mestere nem sokkal azután írta ezt a művet, hogy Bécsből Londonba költözött. És bár itt egyre nagyobb sikereket ért el, alighanem többször is találkozott olyanokkal, akik egy idő után belefáradtak a zenehallgatásba, és a koncertek alatt elbóbiskoltak. Rájuk gondolhatott, amikor a szimfóniája második tételéhez ért a komponálás során. És talán azt feltételezte, hogy az álmosabbaknak esetleg éppen ennyi idő múltán kezdhet előrebukni a fejük. Az első tételnél még nem kellett ilyesmire gyanakodnia, hiszen annak szökellő vidámsága mellett nehéz elszundítani. A másodikat viszont jóval szelídebb, egyenletesen lépegető dallammal kezdte, amelynek ismétlődései esetleg elandalíthatják az erre hajlamos hallgatóságot. Ezért rögtön a tétel elején (az itt hallgató felvételen annak 43-dik másodpercénél) hatalmas dobütéssel zárta le a dallam első bemutatását. Majd remélve, hogy ettől mindenki felébredt, a továbbiakban már változatos, sokféle hangulatú, de a dobok erőteljességének ezután is teret adó variációkkal szórakoztatta a hallgatóságot. (Az ezen a felvételen nem hallható harmadik tétel egy erőteljes, népi hangvételű menüett, a negyedik pedig egy ennél könnyedebb és kecsesebb tánc.)

Amikor a zene már-már kézzelfogható paródia

A 19-dik századi romantikus stílusú, francia Camille Saint-Saëns (kamil szenszansz, 1835-1921) egyik legismertebb, szimfonikus zenekarra írt műve Az állatok farsangja, amely alapvetően állatok jellemző karaktereit vonultatja fel, rendkívül hangulatosan, a hangszerek hangutánzó és képalkotó lehetőségeinek kihasználásával. Tételei a következők: 1. Nyitány és az oroszlán királyi indulója 2. Baromfiudvar 3. Vadlovak 4. Teknősbékák 5. Elefánt 6. Kenguruk 7. Akvárium 8. Szamarak 9. Kakukk az erdő mélyén 10. Madárház 11. Zongoristák (parodisztikus jellegű tétel) 12. Kövületek 13. Hattyú 14. Finálé. Ezek közül a Hattyú című, kivételesen nem parodisztikus, hanem kifejezetten szép tétel vált a legnépszerűbbé, és gyakran hangzik el önállóan is. Újdonság volt, hogy a megszokott hangszerek mellé az üvegharmonikát is beépítette a zenekarba.

Írógépből is lehet szólóhangszer

Bár az amerikai Leroy Anderson (1908 –1975) nemcsak a klasszikus zenei művek kiváló zenekari karmestere, hanem karakteres és ötletgazdag slágerek szerzője is volt. A humoros művekhez pedig azzal a rövid darabjával kapcsolódik, amely a klasszikus versenyművek egy sajátos változata. Ebben ugyanis egy olyan, hétköznapi eszközt visz fel a színpadra a szólista szerepében, mint amilyen az írógép. Egytételes versenyművében Anderson szintén a ritmusra épít, vagyis a billentyűk leütésére. Ezek mellől azonban nem maradhat el egy további, jellemző effektus sem, ami a sorok után mindig visszahúzott kocsi zörgése, és az áthúzás végét jelző csengőhang. Az összhatás terén végül ennek az áthúzásnak a hangjai teszik viccessé az előadást. 

A darab mindezeken túl kiváló lehetőséget ad az előadóinak arra is, hogy már a hangszerré vált gép puszta megjelenéséből is önálló műsorszámot kreáljanak. Egy ilyen feldolgozást látunk a mű egy másik felvételén.

Vajon ez szöveges zene, vagy tisztán hangokból áll?

És végül álljon ott a humoros zenék egyik, valószínűleg legtöbbször előadott slágere: az olasz Gioacchino Rossini (dzsoakkínó rossíni; 1792-1868) Macska-duettje. Rossini ma is sikeres operákat (például A sevillai borbély, Hamupipőke, A tolvaj szarka, A török Itáliában) és ezek mellett kantátákat, himnuszokat, egyházi zenéket és egyéb hangszeres műveket írt, amelyek zenéjét egyként a különleges játékosság, sziporkázó dallamosság és eleven ritmika jellemezte.

Nem csoda, hogy egy alkalommal kedve támadt, hogy olyasmit írjon, ami kizárólag a szellemességre épül. Így született meg a két hangra komponált Macska-duett, amely az elején egyetlen hanggal indul: a második cica csak az első dallamfrázis végén jelenik meg és lép be.

Ám a műben ezután is mindvégig csupán egyetlen „szót” hallunk: egy ki tudja, hányszor hangozatott miau-t. Így meglehetősen nehéz eldönteni, hogy ami szól, az szöveges zene-e, vagy tisztán csak a hangok játéka. Mert az igaz, hogy a „miau” a macskák számára információkat hordoz, tehát szövegnek is tekinthető, ám az emberi fül számára igazából csak magas és mély hangzók kötött sorrendű váltakozása. Ezért inkább a tisztán zenei hangzású dallamok közé sorolnánk.

Ennek kérdése azonban abban a pillanatban háttérbe szorul, amikor a színpadon megjelenik a második szereplő is, aki ugyanúgy lehet nő, mint férfi. Ennek megfelelően pedig a mű mindig más és más dramaturgiával rendelkezik. Hol egy udvarlási helyzetben jelenik meg a két cica, hol viszont két civódó, vagy esetleg kedvesen barátkozó, máskor egymással dühödten rivalizáló nő sajátos viszonyát látjuk. És ettől kezdve a néző már csak egyetlen dolgot él át: azt, hogy jelentsen is bármit a színpadon hallható miau, a lényeg, hogy amit látunk és hallunk, az annyira gesztusgazdag és sistergő dramaturgiájú, hogy több operával is felér.   

Az itt látható felvételen két fantasztikus énekes, Chichi (Chinwe) Enu és Adrienne Ivey a két macska.)

Lévai Júlia